A svédek megálmodták a lapra szerelhető tömegbútor gyártást, aminek megvannak a maga pozitív oldalai.

Például amikor rámtört a tél elei depresszió, egy hirtelen impulzustól vezérelve éjfélkor végigcsináltam egy ikea álláskereső alkalmassági tesztet. Különös örömöt leltem a leg lehetetlenebb válaszok beixelésébem ( valahogy úgy voltam vele mint Kohn bácsi a franciául is tudó zongoratanári állással-- csak azt akartam mondani, hogy rám ne számítsanak)

A teszt végén azonban ikea szerver azonban olyan bókot vágott le nekem amit  még egy szaunától felhevült svédből se néznék ki:

"Ön úgy illik a csapatunkba, mint az imbuszkulcs a hatszögű csavarhoz"

Ezek után még hosszan ecsetelte, hogy miért is lenne végletekig hálás az ikea ha a csapatukba tartoznék.

Eltekintve attól, hogy a jávorszarvasragut vörös áfonyalekvárral szeretem, és nem okoz gondot, hogy kiejtsem a legsvédebb nevű bútorkreálmányukat, ezenkívül imbuszkulcsból már hat éves koromban saját készletem volt otthon, még mindíg nem érzek elég intuíciót ahoz, hogy muslica-sárga pólóban lapbútort tologasak.

Megalapítottam viszont a francia konkurenciát.

Az alap ötlet végtelenül egyszerű: Bemegy az ember karácson-újév-húsvét-bármilyen vedelésre alkalmat adó ünnep tájékán egy nagyobb szupermarketbe, és elkéri a borosládákat. Azért ilyenkor, mert ilyenkor gyorsabban szaporodik a fölösleg mint ahogyan kidobnák.

Az így megszerzett (amúgy fenyő) láda végtelenül egyszerű és praktikus eszköz..

Először is nagyon jól lehet vele sznobkodni. Kis gyakorlattal meg kell tanulni a feliratát kiejteni, de ez elég egyszerű, 100 esetből 99-szer Chateau de valami. Aztán vendégek érkezésekor elég a konyhában néhány ládát finoman de feltűnően lábbal arrébblökni, és sajnálattal megemlíteni, hogy "sajnos tegnapelőtt ittuk meg az utolsót a fürdőkádban, még szerencse, hogy közben csak a vízalatti fényképezőgép esett bele a kádba és nem az iPad!"

Ennél jóval prózaibb foglalkozása van nálunk a borosládáknak:

és szentcsaládot is tartunk benne:

A múltkor még azt hittem hogy.... Igen, hogy Manócska nem vágyik a pilóta pozícióra, mert nem tudja , hogy van olyan.

Ő lebukott, én tévedtem:

Szakszerűen beült a repülőbe, megvárta míg becsatolom, aztán megmutatta az apjának a botkormány működésének alapjait, majd lazán átszólt a szomszédnőjének.

Én meg nagyon-nagyon örülök, mert ez a világ legszebb Steampunk körhintája , van benne lyukból felbukkanó bányász, repülő ember, gőzölő gőzgép, óriás-szarvasbogár és részeg John Lennon szemüveges vakond!

Kár, hogy nem én modelleztem a cuccokat rajta, de valamire mégis nagyon ráérezhettek a készítők, mert rólam nevezték el!

Videóztam is egyet róla, mert egy körhintát mégiscsak mozgásban kell látni:

(Manó néha elsuhan és megbűvölten ül a kicsi sárga repülőben, csak a kiszállás ment nagyon nehezen és irtózatos visítások közepette)

Utánna még bedobtunk egy forrócsokit habbal JP-vel, ezt már Ilao nem várta meg, bealudt az apja hátán és valószínűleg a kínai nudlinyújtó lányról álmodott aki a kedcenc kifőzdénkben ezen a vasárnap is remek, ropogós kacsával megtoldott házi készítésű nudlival örvendeztetett meg bennünket és Manó 30 percen keresztül figyelte, hogy hogyan kell a kelttésztából vastag nudlit gyártani ..

Nagyon sok minden történt a legutóbbi parkolós blogbejegyzés óta, például , hogy utaztunk 31 ezer kilométert és megint parkoltam egyszer.

Szép eredmény ahhoz képest, hogy csak egyszer parkoltam, igaz nem is kocsival utaztunk...

Többször nekifogtam már, hogy blogbejegyzést kreáljak a nomád-családról, de  nagy mázlimra gyorsabban utazom, mint ahogy írok, különben még mindíg valahol a Kínai-Mongol határnál járnánk, és arrafelé elég hideg van mostanság.

Mondtam is a Manónak (aki mellesleg mindjárt másfél éves) hogy -"No fiam, te is jobban ismered már a repülőt belülről, mint a csuklósbuszt"

Azért Dél-Koreáról nagyon szereték összeütni egy blogbejegyzést, mielőtt teljesen elfelejtem, hogy hol voltam, meg azt is jó lenne fölírnom, hogy kit nem kéne elfelejtenem a filmfesztiválról..

Érdekes hozadéka lett a koreai fesztiváldíjnak, hogy hirtelen az Index is cikket írt rólam, kár, hogy nem kérdeztek meg róla engem is, akkor talán sikerült volna némi pontos adatot is belecsempészni az amúgy meglehetősen pontatlan írásba..

Azt meg már meg se említem, hogy a cikk megjelenéséről is onnan tudok, hogy mindenki az én mélemen reklamált a pontatlan adatok miatt..

Szerencsére én erről mit se tudtam annó, boldogan terelgettem a Manót Seoul legszebb budhista kolostorának kertjében, néztem, ahogy a lampionok lengedeznek a délutáni szellőben és próbáltam kitalálni, hogy mit kell csinálni azzal a zacskónyi gumiszerű rizs-sütivel amit valaki ajándékképpen a markomba nyomott..

Aztán mások igen kézségesen megmutatták, hogy meg kell enni- de nem lettem meggyőzve- kb olyan állaga és íze volt mintha nyers tintahalat rágna az ember szósz nélkül..

Manó nagyon szeret utazni, habár neki nem a mivel, hanem a kivel, sőt a kikkkel a fontos, minden olyan utazási eszközt előnyben részesít ahol sok emberrel lehet egyszerre megismerkedni.

A rangsor alján a taxi áll. Kétszer próbáltuk koreában, egyszer Liszabonban,taxival utazni, de bizton állíthatom, hogy a taxisok titkos  utas-feketelistán az első négy helyet mi tartjuk .

Tulajdonképpen valószínűleg, szerencse, hogy koreában ült először  Ilao taxiban, egy szemmel láthatóan budhista píszendláv soffőrrel, mert azt a 20 percet amit végigcsinált  a bezárt légkondícionált taxiban decibelben ki sem merem fejezni. Elfúló hangon kértem a sofőrt, hogy nyomja rá a biztonsági zárat, mert kb olyan performance volt a Hyundai belsejében hangban és koreográfiában, mint a malaclopás egy igen életerős és felpaprikázott kisdisznóval.

Múlt héten rájöttem azonban a titok nyitjára, kicsi fiam VEZETNI akarja a személyautót, nem pedig holmi utasként passzívkodni hátul.

(Még szerencse, hogy a repülőkön mostanság nem szokták nyitvahagyni a pilótafülke ajtaját, így még nem kapott vérszemet, viszonylag nyugiban repülünk)

Az autóvezetéses dilemmánk viszont szerencsésen megoldódni látszik:

A szomszédoknál is karácsonyi nagytakarítás lehetett, kiraktak a sarokra egy tuti pedálos kisautót, amit mi lelkiismeretesen be is gyűjtöttünk, azóta Manócska átszellemült pofácskával berreg és tekeri a kormányt. Tolatni már tud, pedálozni még nem (nem ér el a lába odáig) és hátrafelé könnyebb lökni az autót, mint előre.

Lett még ugyaninnen egy tricikli és egy minitalicska is, Manó, manapság leparkol a WV vel a talicska mellett, lök rajta párat, majd fölmászik a triciklire, igazi öko-gyerek!

Megígértem neki, hogy ha szorgalmasan nyomja a pedált, akkor kap majd egyszer egy IGAZI pedálos Moszkvicsot is, egyenlőre be kell érje amolyan imperialista Volkswagennel, ami ráadásul műanyag karosszériás is, de tanuló autónak megteszi.

Íme:

A tolatva parkolás meg úgy jött, hogy zsákutcát csináltak a mi utcánkból, meg még 3 másikból a körforgalom átépítés miatt, viszont elfelejtették erről tájékoztatni a közlekedésben résztvevőket.
Súlyosbításként pedig azt az utcát, ahol eddíg porosodott békésen a Volvókombi kitáblázták 5 méterenként megállni és várakozni tilos táblával - reggel 11 és 1/2 12 között suttyomban.
(Tudom , mert direkte néztem, hogy rendben van -e a kocsi...)

Kicsit bepánikoltam, mert másfél éve nem vezettem, ráadásul a Manó utálja a gyerekülést, JP éppen szülőföldjén, a kutyára meg nem bízhatom se a bébiszittelést, se a parkolás ellenőrzést, mert rövid a lába és nem látszik a visszapillantó tükörben.
Éppen fölfelé toltam a babakocsit, amikor megláttam, hogy a sarki kötelező biztosítós iroda ajtaja nyitva van és éppen unatkozik a biztosítási ügynök.
Ez sajátos módon megihletett, kitört belőlem a szuperanyu, a gyereket betoltam babakocsistol az irodába, rávettem az ügynököt, hogy bébiszitteljen, hisz úgy sincs jobb dolga, majd a kutyával együtt leléptem és beindítottam a tankot.
Rettenetesen lámpalázas lehettem, ez abból is látszott, hogy a kézifékes indítás a domnak föl, nálam úgy értelmeződött, hogy behúzott kézifékkel megyek a dombnak föl, még szerencse, hogy a dízelmotor olyan megbocsájtó egyesben és nem volt hajlandó lefulladni, csak kicsinyt lelassult.
Ezek után öt percig parkoltam egy tíz méteres helyen, két volvókombit simán be lehetett volna rakni egymás mögé, de csak ötödszörre sikerült, úgy ahogy párhuzamosan a járda mellé állni.
De nem baj, kárpótolt mindezért az a négy segítőkész sofőr, akik amolyan szőkenős mosollyal a gázpedálba taposva húztak el mellettem, hogy aztán másfél perc múlva csikorogva fékezzenek a zsákutca végén, majd egymást szidva próbáljanak egyszerre kitolatni.
Miért van az, hogy az emberek 90% a nem tud egyenesen tolatni 5 méternél többet?

Mire visszaértem, Manó éppen biztosítást kötött, de nem kapott belőle juttatást.

Már nem szöknek, mert belakták a komposztdobozt, de újabb ezúttal pszihológiai problémával nézünk szembe.
Sérül-e a giliszta énképe ha spagettit kell komposztálnia?
Lesz-e tudatzavara, és ha igen milyen az?

JP megjegyezte, hogy talán kevesebb pszihoanalitikát kéne olvasnom, mire mondtam, hogy ahoz képest hogy hány éves vagyok , még csak egy könyvet olvastam, úgyhogy nem gáz..

Ilão Gwenaël ugyan még mindíg nem magyar állampolgár, ez viszont egyáltalán nem akadályozza meg abban, hogy bárhova eljusson a parkettán és megrágja a piszkavasat, ha arra támad kedve.
Ezt megünnepelendő vettem neki 2 pár hajlékony talpú baba cipőt, sőt az egyik egy hajlékony talpú baba western- csizma, ha létezik ilyen képzavar egyáltalán, mindenesetre a kínai gyártósor szemmel láthatólag zökkenés nélkül vette az akadályt. Lila színű tépőzáras puhatalpú western-csizma márpedig van!

A csizmát egyébként hordozós célokra használjuk, a sima bőrcipőt pedig a parkettára, egyenlőre 50% os sikerrel, ha a Manó elfelejti, hogy cipő van a lábán, akkor rajta is marad, ha eszébe jut, akkor villámgyorsan lefejti magáról és bemutatja, hogy a cipő tulajdonképpen fogzást segítő eszköz.
Ilyen szempontból szórakoztatóbb egy kölyökkutyánál, mert míg az előző a másét, Lao-lao csak a saját cipőjét rágja össze a tűhegyes fogacskáival.

A sikeres cipővásárlást lecsengetendő, benéztünk még a turkáló játékosztályára is, ahol a narancssárga-fekete cement-mixerre (igazi goodyear gumikkal) ráérzett az anyai ösztönöm, és tényleg nem csak a Manó piszkálta önfeledten, több mint 10 percig a szőnyegen, de amikor abbahagyta akkor én is kipróbálhattam végre és gyakoroltam vele a tolatva parkolást, ami direkt jól jött később..


Nagyon örülök, hogy végre elkezdett négykézláb mászni, mert eddíg úgy gondolta, hogy egy baba akit letesznek, az már nem is kell senkinek és visított, most rájött a kandallóban és a távirányítókban rejlő lehetőségek és variációk végtelen tárházára.
A kandallónak kevésbé örülök, habár kitakarítottam, és nagy kárt nem tud tenni se benne, se magába, a távirányítókon meg leginkább szórakozom, sose gondoltam volna, hogy a nemlétező TV-nk hez , a régen porráment VHS-lejátszónkhoz és az éppen 3 hónapja tönkrement DVD-lejátszónkhoz ennyi távirányító tartozik (6 db)

"Chatone, biztos valamelyik vendégünk felejtette itt a másik hármat" Mondta JP , én meg rákérdeztem, hogy ugye úgy gondolod, hogy jött a vendég, leült a kanapéra és szúrta a farzsebét a 3 TV távirányító, mire ő kirakta őket a nappaliba?...

Lao-lao mostanában a pürésített ételeket is megkedvelte, eddíg fúj-fúj volt minden kanalas dolog, csak azt ette meg amit férfi módján meg lehetett markolni, most hogy már kint van 4 cápafoga, megeszi a kanalat is..(a rajtalévő pürével)

Meglepetés:

JP: - Mond csak , mit kérsz szülinapodra ?
Én: -Ultramarin kéket és földigilisztát!
JP: -Ebben a sorrendben?

Reggeli:
Én: - JP , még ne gyere a konyhába mert elszabadultak a komposztgilisztáim és buliznak a könyhakövön! Várj egy kicsit Manócskával a laptop előtt, míg összeterelem őket!
JP: -Jó
Én: -Na kész van, asszem' mindet sikerült összeszedni, remélem nem zavar, hogy gilisztákat söpögetek reggeli előtt?
JP: - Azon sem lepődnék meg, ha bejelentenéd, hogy az éjszaka folyamán kikeltek a masztodonok , pedig direkt a hűtőbe raktad a tojásokat!
Én: -Szeretlek!



Én: -Nézd, vettem egy Zetort a gyereknek!
JP: -De tuti, felhúzhatós és 4 sebességes!
Én: -igen és kormányozni is lehet!
JP: -Tényleg, de nem működik...
Én: -Ja látom, ki van akadva a kormányösszekötő! Egy laposfogóval megoldjuk!
De hol a fogó?.....lemegyek a pincébe, megkeresem
Manó:  -Üeüe üeéééééééőőőőő
Jp:  -Manócska, hagyd anyádat traktort szerelni!

Régóta ígérgetem a családnak az újabb borzasztó minőségű családi videót (nem baj, húsz év múlva újra divat lesz, mint a bezöldült OR-WO film)
Most végre megtaláltam a fényképezőgép töltőjét és az USB kábelt is egyszerre, egy nap alatt!

Az első videón a vadiújj, etető-trónt láthatjuk. Német gyártmány, nem sajnálták a faanyagot belőle. Gyakorlatilag lehetetlen felborítani és viszonylag alacsony, ami az én kicsi lelkemnek tesz jót, -mindíg félek, hogy leesik valahonan a gyerek.-
Manó mancsában mandarin van, azt cuppogja ilyen átéléssel. Valószínű, hogy a tudomány mai állása szerint  a citrusfélék  allergizálnak, -szerencsére Manó még nem olvassa a hozzátáplálási táblázatokat- és rajong a savanyú dolgokért.

Azóta elcsent egy darab citromot a teámból és megkóstolta ( különösebben pofácskát se vágott hozzá) ,illetve a legújabb sláger a póréhagyma, - rutinosan leemelte vacsora közben a tányéromról,  fejbecsapott vele, majd elégedetten a pofazacskójába gyömöszölte.
Amikor el akartam venni, akkor  visított, úgyhogy inkább a fülemet védtem mint a mellemet és  elviseltem, hogy hagymaszagú a lehellete szoptatás közben...

A második videón a gyerek zenei képzését láthatjuk, amit továbbra is az apja vállal fel, nem éppen Kodály- módszer szerint, dehát nézzük ezt el egy korzikainak.
Manó meg nagyon ügyes, mert úgy tud csörgőt rázni, hogy nem esik hanyatt saját magától, ami az ő korában nagy szám.

A kúszást kihagytuk, mászni viszont péntek óta hivatalosan tud.
Most  kisvonat üzemmódban van: mászik előre, amikor eléri a matrac szélét fölemelem, másik irányba fordítom és mászik tovább a falig. Ekkor fölemelem, irányba fordítom stb....

Van még az életünkben felfújható gumiszamár és Zetor Traktor is, de ezekről majd később.

Azért meg kell jegyeznem, hogy az azonos című Lumiére fivérek által készült alkotás nagyságrendekkel jobb minőségű, pedig 1895 ben készült....

Blogolvasóim tábora titkos rajongóval bővült , nem is akármilyennel, hanem olyannal aki  egyből ajándékot is küld.

A gyanú már reggeli közben fölébredt, mert Maszat kutya szemmel láthatólag rajongott a frissen érkezett postáért, pedig őt általában hidegen hagyja a filatélia, és egyformán nem érdeklik sem a belga számlák, sem a francia képeslapok. Különös volt tehát , hogy pont a norvég levélre mozdult.
Még érdekesebb volt, hogy a címzésen és egy db makrélás bélyegen kívül semmi egyéb nem állt a borítékon,  mondhatni sötét északi köd fedte a feladó kilétét.

JP, aki gyakorlott paranoiás, rögtön föl is ajánlotta, hogy hívja a tűzszerész ismerősét, de mivel ő 2000 km re lakik tőlünk, mondtam, hogy nagy kislány vagyok, föl tudok bontani egy borítékot egyedül is.

A levélbontás beigazolta Maszatka előrejelzését, a borítékban ugyanis egy zacskó norvég szárított hal volt, semmi más..
Se levélke, se nyuszi, se képeslap...

Ekkor előtört belőlünk a serlokholmsz, habár földrajzi adottságainkat tekintve inkább Hercule Poirot-ra kellett volna gondolnunk, és miközben JP pikáns megjegyzéseket tett az ismeretlen hódolóra aki szárított hallal próbálja magát belopni a szivembe, alaposan megvizsgáltam a bélyeget és a postai bélyegzőt.
(Hozzá kell tennem, a titkos rajongó pünkt eltalálta, szárított hallal nagyon könnyű a kicsi szívembe férkőzni, de hát ezt egy francia sose fogja megérteni)

A bélyegző fele olvashatatlan (sietett a norvég postás, valamint még nem itta meg a kávéját és már nagyon kimenne cigiszünetre)
A bélyegen makréla képe (minden részletre gondolt a titkos hódoló, még azt is tudja rólam, hogy nem rajongok Harald királyért , illetve, hogy ez utóbbit egy makréláért bármikor szívesen eladnám)
A bélyeg értéke : 11NOK (nem olcsó mulatság szárítotthalat postázni, habár biztosan kevesebb, mint élőt)
És egy Norge felirat. Itt Hercule Poirot megállt és hosszan szívott egyet Sherlock Holmes pipájából....
Az én ismerőseim zöme V- ből való. Ott is szokta postára adni a cuccait. Így bélyeget is ott szoktak venni.
Az ottani bélyegre viszont nem Norge-t írnak, hanem a helyi dialektussal Noreg-et.
-Tehát kedves Wattson, a levelet valószínűleg nem V- ban ill vonzáskörzetében adták föl..
-Brilliáns! Nézett fel Wattson ámulva, honnan jött rá??

Ezek után rövid fejszámolásba kezdtem, hogy hány olyan ismerősöm akad aki olvassa a blogom, ismeri a postacímem és szárított halban utazik, de  nem V környékén.
Én igen extém baráti körrel rendelkezem, de ilyet még én sem ismerek.

Marad tehát a romantikus megoldás: egy tengerkék szemű norvég halász éppen bánatosan halatszárított Lofotenen a szakadó esőben, amikor rátalált a blogomra, gugli segítségével pikk-pakk magyarról norvégra fordította és hódolata jeléül küldött egy zacskóval..

Vagy utolsó ötletnek ott van még a kedvenc  békeharcos-feminista evezőscsapatom. A fiktív Lofoteni halásszal ellentétben ők tényleg léteznek, tizenöten vannak, akkorák mint egy-egy viking félisten- vagy egy kisebb komód, és "evezzünk a békéért" felkiáltással minden évben vízrehúzzák a korhű viking hajójukat , kiakasztják a pajzsokat az oldalára és tényleg eveznek.
Egyszer eveztem velük, marha jó buli, mondjuk szerintem inkább rettenetes látványt kelt tizenöt izzadt norvég félistennő egy sárkányfejes viking-hajóval, mint békeápolgató gondolatokat, dehát ki tudja, mi kell a világbékéhez...

Az történt, hogy kitavaszodott  a kisvárosunkban és sültcsirke illatot sodor a szél és a teraszon söröznek a pakisztáni belgák.
Én pedig  egy nehéz nap éjszakáját próbáltam kiheverni délelőtt (Ilao egész éjjel köhögött és percenként fölébredt szopizni, reggel pedig mindenért de mindenért üvöltött szegény )
Közben a házunktól 50 méterre légkalapáccsal bontják az aszfaltot, alatta pedig homok van-  az egész kerület egy nagy homokbucka, gondoltam is hogy ma buckalakónak öltözöm, csuklyám is van, a szemem is világít a kialvatlanságtól, modorom is mint a fagombáé- szóval az autenticitásban nem lesz hiány.
Hajnali négy és félhét között az sem állt tőlem távol, hogy lepukkant űrkocsmákban kétes galaxislakókkal még kétesebb hajóalkatrészeket sefteljek, majd lézernyílpuskával lelőjjem őket.
Eme lelki mélypontot enyhítendő, fölkötöttem Manót a hátamra és elmentünk sétálni.
Mint várható volt az első 5 percben bealudt és onnantól kezdve egy édesen szuszogó kis meleg hátizsákom volt és sütött a nap és elmentem egy olyan könyékre ahol nem légkalapáccsal és hidegvágóval kertészkednek és néztem a bárányfelhőket és élveztem a nagyvárosi csöndet és akkor belebotlottam a Lány-ba.
Fiatal volt, szép kék szeme volt, egy nagy ATOM ENERGIA NO! feliratú tábla mellett ácsorgott  türelmetlenül és próbálta megszólítani a járókelőket.
Én kicsit 10 centivel az aszfalt fölött közlekedtem,  a Dalai láma compassion című cikkén gondolkoztam, meg hogy milyen szép a reggel, meg hogy végre nem fáj a fogam és nem üvölt közvetlenül a fülembe senki és Maszat kutya is bodorodott melettem mint egy kicsi szürke bárányfelhő, ugyanis sikerült megnyírni előző délután.
Szóval épp ott tartottam, hogy mindenkinek mindent megbocsájtok, mert rövid az élet és süt a nap.
Gondoltam hát, hagyom magam megszólítani, látszott a lányon, hogy valamit nagyon el akar mondani, -az atomenergiáért én sem rajongok-, szóval kedvesen rámosolyotam -már amennyire ez egy kialvatlan buckalakótól tellik, mondjuk mint egy  megvilágosodott buddhista buckalakó -(tényleg akkor milyenek lesznek, ha már nem csak a szemük világít??)
Lány: - Jónapot!
Én: -Jónapot!
L: - A világgazdaság nem folytatható így tovább!
É: - Pardon? (próbálom magam összeszedni és rájönni ,hogy miről is beszélgetünk)
L: -A világgazdaságot így nem lehet tovább folytatni!
É: - (bizatóan)Igen? (reménykedem, hogy majd csak kiderül, ha türelmesen várok)
L: -Rohanunk a katasztófa felé!
É: -Úgy gondolja? (ez hosszú beszélgetésnek ígérkezik, de mostmár kíváncsi vagyok mi van az atomerőművekkel?)
L: De hát nem néz TV-t?
É: Nincs TV-m (de mi van az atomerőművekkel?)
L:  (kétségbeesetten)De hát azt csak látja, hogy nincs rendben a világgazdaság?
É: (várakozóan) Igen? (No mostmár biztos el fogja mondani, hogy mit is akar tulajdonképpen a világgazdasággal, meg az atomerőművekkel)
L (idegesen) De hát ébredjem már föl! Kapcsolódjon a valós világhoz!
É: (segítőkészen) Jó, OK ( Kezdem sejteni, hogy nem közgazdásszal beszélgetek, de még nem adom föl a reményt, hogy kiderül, mi is a megoldás a beszélgető partnerem szerint). Biztatóan rámosolygok mégegyszer.
L: (zavartan) A viszont látásra!
É: (kicsit döbbeneten) Viszont látásra!

Azért ,ha már így megígértem neki, egész nap igyekeztem a való világhoz kapcsolódni. Útközben pontosan megfigyeltem a bárányfelhőket és a kondenzcsíkok irányát. Megnéztem a hátamon alvó fiam egy kirakatüvegben.
A hordozókabátokról beszélgetem egy szimpatikus vadidegennel.
Összehaverkodtam egy kicsi fehér kocsmakutyával.
És hazafelé jövet vettem egy szappanbuborék fújó kütyüt, mert eszembe jutott, hogy milyen szépek a szappanbuborékok a napsütésben és meg akartam mutatni Manócskának, aki ezt még nem látta.
Amikor odaértem ahoz a sarokhoz ahol a Lány volt reggel, a Manó fölébredt a hátamon és motyorászva kacagva próbálta elkapni a mindenfelé kavargó szappanbuborékokat, amiket azonban elsodort a keresztutcából érkező szellő és átgurított a piros lámpán, majd fölröpítette őket egész a negyedik emeletig.

Gondoltam megmutatom a Lánynak is, hogy sikerült megtalálni a valós világot, de amikor odanéztem, már nem volt ott.

Most a szárított tőkehalról fogok blogolni, meg a kínaitusról, mert nagyon elegem van a hétköznapjaimból és a múzsám sehogyan sem akar homlokon csókolni miközben arról blogolnék, hogy elromlott a múzeális értékű 1930 ban beszerelt 15 kilós WC tartály és micsoda szívás kaland volt kiszerelni, meg találni helyette valami mást, valamint a bojlerről ami követte a WC tartályt a sorban, hogy ne legyen egyedül, valamint az autónkról amit már muszáj volt műszakiztatni, meg a mobiltelefonomról amit 60 fokon de öblítés nélkül kimostam elveszítettem, valamint a foggyökér-kezelésemről több folytatásos részletben...

Szóval azt álmodtam, hogy befordulok egy mellékutcán és ott egy kisbolt, amit eddíg még soha nem vettem észre, pedig ódivatú poros kirakata van és kopott natúrfa ajtaja, és csöngő van a kilincsére akasztva.

És belül csodák-csodája azzal van tele, amit imádok: szárított hallal, leginkább tőkehallal, de volt ott mindenféle, kisci, nagy, lapos, hosszú, még dobozos szardínia is..

A szárított tőkehal Norvégia óta a gyengém, ott " Viking snack" fantázianévvel bocsájtotta áruba egy uzsorás cég, arany árban mérve pici zacskókban kicentizve és általában a helyi benzinkútig zarándokoltam el napsütötte hétvégéken, ha rámtört az elvonás. Valami miatt a gyártó úgy gondolta, hogy a norvégok ezt autóvezetés közben rágcsálják...

Hát nem tudom, mindmáig egyetlen norvégot sem sikerült rajtakapnom autóvezetés közben, sőt, ha jobban belegondolok, az egyetlen őslakos akit én ismerek és szereti a szárított halat leginkább fejszével és kalapáccsal fölszerelkezve ment ki a sufniba halat enni (azért fejszével, mert valamivel el kell vágni, a kalapács meg a puhításához kell, de amúgy tényleg tök finom a házi szárított hala), ezért összeegyezhetetlennek tartom a fjordok közötti sűrű fékezésekkel tarkított 20% os emelkedők és hajtű kanyarok közötti navigálást a szárítotthal fogyasztásával, legalábbis S. házi szárítású halával.

Természetesen fölébredtem mielőtt bármit is vásároltam volna, így marad vigaszként az enyhe halillat amit ébredéskor még tisztán éreztem, meg megpróbáltam gyorsan lerajzolni, mielőtt elfelejtem az egészet:

És volt igazi vaskályha is a boltban ami duruzsolt, de hogy mit olvasott olyan elmélyülten a boltvezető, azt már sose tudom meg...(talán a "gázlóviszonyok a Dunán"-t? )

A körülmények szerencsés összejátszása folyamán épp volt tusrúd a kedvenc japán ecset-tus beszerző helyemen, így gyakorlatba tudtam ültetni az elméletben már tökélyre fejlesztett zen rajzelőkészítő technikámat vö: " a mester  komoly arccal 4 csepp vizet töltött a dörzskőte, majd egyenletes  de harmonikus mozdulattal körkörösen dörzsölni kezdte a tusrudat a kövön. Lelkét eközben kiszellőztette, míg az üres nem lett akár az előtte fekvő rizspapír, majd ebben az ürességben lassan, tisztán és aprólékosan fölbukkant a még meg nem született festmény"

Manócska nől és növöget, én meg egyre inkább gondolkodom, hogy nekiálljak-e mégegy hintalovat faragni, és ha igen, milyen ló legyen az a szamár.

A történet kb 8 éves koromban kezdődött amikor egyik nemisbarátnőm eljárt lovagolni, én meg rájöttem, hogy nincs a lónál jobb dolog a világon.

Sajnos a lónak hátulütői is vannak, pl. nagy, meg eszik meg hely kell neki ( hogy arról hogy öregszik, meg nem mindíg szereti hogy ülnek a hátán ne is beszéljünk), így tehát a saját ló csak a minden füzetet, padot, cifnit és cefnit elborító -és az évek folyamán nyomasztó méreteket öltő-virtuális grafitménes képében volt jelen.

Később pedig olymértékben nomád életmódot folytattam, hogy nem lett volna ló ebben a mai elautósztrádásodott világban ami azt kibírta volna - habár ha belegondolok pl a Budapest-Bergen útvonalba lóháton, valószínűleg én sem.

Viszont megkedveltem a fjord lovakat, ha már a szülőhazájukban tanultam, és az izlandi pónit is, bár izlandon még nem jártam, de a fjordokban is remekül lehet vele hegyitúrázni meg lóhátról gombászni, legalább könnyű rá visszamászni.

Elhatároztam tehát, hogy mégiscsak lesz lovam, faragok egy hintalovat fából.

Első hintalovam 4 hónap alatt készült el és fjord-hintaló.

Amúgy meg Rozalinda.

Rozalinda  csiszolása közben aztán gyorsan rájöttem, hogy örvendetes dolog az elektromos csiszológép, abból is a konkáv felületekre kifejlesztett fajta, a faragása viszont teljesen archaikus módon vésővel és fakalapáccsal történt, biztosan megkarizmosodtam közben, de sajnos nem látszik.

Miután elkészült rájöttem, hogy én világéletemben egy fríz kosorrú csődörön képzeltem el álmaim hercegét - mondjuk sokat segített ebben, hogy éppen Friesland tőszomszédságában laktam egy templomban akkoriban (nem , nem voltam apáca).

Faragtam tehát tehát egy mérsékelten kosorrú fríz-hintalovat:

Akinek kiállítás előtt egy hétig kénytelen voltam bodorítani a sörényét meg a farkát, hogy legalább némileg fríz jelleget öltsön, szerencsére a bokaszőröket megoldottam faragás közben.

Egyébként bokaszőrt faragni a legélvezetesebb dolog a világon.

A hintalónál, lókollégájával ellentétben azt díjazzák, aki mozgás közben nem változtat helyet, tehát a jó hintaló helyben vágtázik.

Ebből adódóan azonban még kis távok megtételéhez is elengedhetetlen a hintalószállító- autó, amely nagyobb mint egy sima személyautó, viszont magasabb is.

Ráadásul két hintaló együtt már csak kisbuszba fér be, és nem árt őket szorosan lekötözni, különben összerugják egymást és a kisbuszt is.

Lakásunk pedig kezdett istálló jelleget ölteni, ugyan almozni nem kellett a hintalovak után, de akkoriban épp egy 45 m2 es lakrészen osztoztunk ketten plusz a macska plusz 3 hintaló (E is faragott egyet).

Miután újabb nomád életmód volt kilátásban, kisbuszom pedig nem volt (annyira vagány meg én sem vagyok, hogy hintalóval stoppoljak finnországig), némi tépelődés után eladtam a ménest.

Hintalovat meglepően könnyű eladni ahoz képest, hogy milyen nehéz faragni.

Valószínűleg ezért nem vagyok hivatásos hintaló készítő.

Néha kicsit nosztalgiázom rajtuk. Mondjuk annyival tisztább a lelke egy hintalókupecnek, hogy biztos vagyok benne, hogy nem fog éhenpusztulni a lovam és a pataelhanyagolás sem okoz maradandó károkat benne. Nagy valószínűséggel akkor sem lesz lelekibeteg ha egész nap csak a sarokban áll, maximum poros.

De nem hiszem, hogy csak a sarokban állnának, legalábbis a kiállításon nem igen lehetett levakarni róluk a gyerekeket, mondjuk nem is próbáltam (azért vannak a hintalovak, hogy lovagoljanak rajtuk)

(A remek fotókat itt kivételesen nem én követtem el , hanem O.O, akinek, ha lenne weboldala be is linkelném legott, de tudtommal nincs, pedig tökjól fotózik...)

De van neki itt

Kicsit szedett vedettek vagyunk már egy ideje, JP-nek meggyógyult a keze viszont sikkerrel elrepesztette egy csigolyáját és kiderült röntgen közben az is, hogy valami régi porcsérülése is van, úgyhogy legott kapott szegény egy nagyontuti széles fekete derékövet ami a gerincét hivatott tartani helyette arra a pár hónapra amíg ő nem tartja magától.

Szerintem nagyon szexis vele, már csak a piros asztalkendő  meg a lábracuppantott gatya hiányzik a torreádori imidzséhez, Ő viszont rühelli.

Én közben kezdem elhullajtani a terhesség alatt felszedett kilóimat, ebbe sajnos viszont az áldott állapot alatt növesztett hatalmas oroszlánsörény is beletartozott.

S míg annak felhőtlenül örülök, hogy immáron beleférek az összes nadrágomba, azért sokkal kevésbé tudtam rajongani, hogy Minimanó marokszám tépi a loboncom, persze nem az Ö hibája, olyan látványos vedlést produkáltam, hogy mindenben szőke fürtök úsztak.

Az internet szerint ez normális, meg kitartás malacka, de nekem tele lett a hócipőm (is) hajjal, úgyhogy megkérdeztem JP-t nem e vállalna némi fazonigazítást, mire Ő csillogó szemmel hozta az elektromos hajnyírót.

Aztán elkezdett aggódni, de mondtam neki hogy már vagy 20 éve ki akarom próbálni a rövidhajat, úgyhogy hajrá.

A biztonság kedvéért Minimanót és Maszatkát is bevontuk a családi hajvágásba, (csak szurkoltak) tulajdonképpen azért, mert aggódtam, hogy nem ismernének meg.

Szerintem tök jól iskerült JP-nek eltalálni az egyéniségem (höhö az ön egyénisége az 5 ös fokozat) a dícséretemtől viszont kicsit megmámorosodott és hetekig mindenkit hajvágóval környékezett (Hiába akinek csak egy kalapácsa van , az mindent szögnek néz)

Ezen kívül varrtam magamnak egy koraközépkori női hakamát és túrtam néhány virágmintás blúzt mert már nagyon elegem van a télből.

Manócska meg a breton után afrikaii-franciául tanul, mostanában ugyanis elég gyakran szoktunk kicsit táncolni napközben úgy hogy a hátamon van és leginkább Amadou n' Mariamot hallgatunk ami meglepően érthető még az én franciámmal is. (már amikor franciául énekelnek)

a neve ennek a babalábbelinek, amit tegnap varrtam:

Nem buggyantam meg még egészen, csak az történt, hogy a helyi kereskedelem makacsul ellenáll az én praktikus drákói anya szemléletemnek miszerint egy 6 hónapos, ülni se tudó babára nem adjunk már cipőt, és zoknit is csak akkor ha lejárt a fittnesz bérletünk és másképp nem tudjuk elvégezni a percenkénti 3 lehajolást, hogy visszahúzzuk a lábára, mert a ZOKNI az hat a hat hónaposok értelmező szótárában "lengetni  dobálni és rágcsálni való izé".

Minderről az itteni babaipar nem vesz tudomást és kizárólag olyan nadrágokat árulnak 6 hónapos gyerekekre aminek nincs lábfeje, van viszont van farzsebe!

Könyörgöm MINEK???

Mit adjak az én pici fiamnak amit a a pelenka fölé a farzsebébe tehet? A személyigazolványát?

Végül találtam 3 nadrágot amin legalább zsebek nincsennek és gyártottam hozzá 3 pár bélelt cipőt amit RÁVARRTAM a nadrágszárra.

Mondta is a párom, hogy "na te se vagy egy Waldorf anya"

Az első képen a féligkész cipő látható. Ezt aztán fölpróbálta Manócska, és amint várható is volt 2 perc múlva repült a cipő, szerencsére van nagy zársebesség a tükörreflexes fényképezőgépemen ...

Következő lépésben fölvarrtam rá a KREATIVITÁSBLOKKOLÓ zoknit, ami egy sima hosszúszárú babazokni levágott fejrésszel.

Utolsó simításként pedig a zokni fölső szárát hozzávarrtam a nadrág aljához, majd belehúztam a gyereket.

Erről nincs kép, mert én is tudom, hogy hogy kell az izgalmat fokozni (vagy mert a fényképezőgép is megérzi mikor kell lemerülnie)

A szabásminta és a leírás  itt letölthető és a Aimee Larsen-től
www.homespun-threads.com ról származik.

Köszönet neki érte!

ui: Ő zokni nélkül varrja, hogy mitől marad a baba lábán utána azt nem tudom, talán ragasztják?

Gyorsan leírom, mielőtt elfelejtem Manócska első saját kezdeményezésű  interaktív játékát, vagy legalábbis ez az első amit én is észrevettem.

A lényege a félkézzel tapsolás: én tartom a tenyeremet, ő meg nagy csattanós pacsikat ad bele. És természetesen kacarászunk hozzá.

Föl kéne vennem ezt a kacarászást, és eltenni, annyira aranyos. Lehetne csinálni amolyan kacarászós befőttet borúsabb napokra...

Másik jó dolog, hogy mostanában elég megbízhatóan alszik napközben is (ilyen eddíg még csak elvétve volt) dél körül, meg 5 óra körül, valamint roham léptekkel halad a kúszás felé -nagyon büszke vagyok a saját gyártmányú nyelvi képzavaromra :)

Van ez a sarki fűszeresünk aki kisebbségi, (azért kisebbségi mert Ő az egyetlen nem pakisztáni-belga a környéken, hanem szőke kékszemű, olyan németalföldi vonásokkal, hogy Bruegel se festett volna tipikusabbat,) és a grillcsirkén meg a krumplin kívül cserepes virágot is árul.

Ez még magában nem lenne világszám, ami vonzóvá teszi a növényeit az az áruk.
Itt vettem pl tavaly télen 2,50 ért kicsiny narancsfát.
Vagy 1,20 ért nagy jázminbokrot...

Zöldségesünk botanikai ismeretei hagynak némi kívánni valót maguk után: a rekesz hagyma és a láda krumpli közé beállított cserepes növények leginkább a "moje plantje" névvel vannak kategorizálva és beárazva, habár most, hogy jobban belegondolok, a zöldséges botanikában 3 kategóriába sorolódnak a növények:
1:" Moje plantje"  ez szemmel láthatólag a növényi csúcsfejlődés netovábbja, az "übercserepes"
2: "Super aktion" ez az összes többi növény, aki még valamennyire tartja magát.
3: "Gratis" ebben a dobozban a félhalott kaktusztól az egészen száraz gyújtósnak valóig bármi lehet.

Az én elméletem az, hogy a fűszeresnek van egy virágboltos haverja, aki lepasszolja ide az útban lévő, már nem kellő vagy mittudomén miért nem eladott árut, Ő meg "akármi is nyereség" címen beárazza a nagytöbbséget 50 centre..

Ami érdekes és jó a helyben:
1: elég bizarr növényeket lehet itt összeszedni, sose tudni holnap mi lesz.
2: azok a növények amik kibírják a second-hand létet, azok otthon se döglenek ki.

Az én szép kis narancsfámra például ráugrott egy nagycserép gonosz "anyósnyelv" és galádul derékbea törte, de miután leviaszoltam a törés helyét, fejlődésnek indult, sőt úgy vette, hogy akkor Ő most meg van metszve és hozott 3 szép mini narancsot, amit most érlelünk féltő gonddal az ablakpárkányon.

Tegnapelőtt is arra jártam és végre találtam anyumnak is ajándékot, aki nagy begónia rajongó.
Íme itt a " becsavarodott begónia" szerintem nagyon szép növény, vettem is mindjárt kettőt belőle, a szállítást valahogy megoldjuk..

És utószónak, habár ez nem a sarki fűszeres érdeme, végre kibékültem a szobafikusszal (ficus elastica) tudod, az a nagylevelű girnyó dolog ami a sarokban szokott porosodni és ha megsérül, mindent összeken...
Nos találkoztam vele a Liszaboni botanikus kertben.
Így néz ki egy szobafikusz, ha hagyják kibontakozni...

Szerintem sürgősen veszek az enyémnek egy repjegyet Portugáliába...

Kicsit letűntem a blogból, de ennek az az egyszerű oka , hogy blogírás helyett a saját szakmámmal is foglalkoztam két szoptatás közt, ami egyrészről kihívás volt, másrészről üdítő változatosság, és egyben meg is nyugodtam, hogy azért maradt még néhány szabad kapacitású agysejtem vagy mi, így az anyaság mellett is.

Jobban belegondolva azért  gyanús, mert első lépésben belehúztam, hogy befejezzem a forgatókönyvet amit már több hónapja halogatok és lőn, pár éjszaka alatt be is fejeztem, aztán rájöttem hogy nem azt kérték tőlem hogy ezt fejezzem be, hanem hogy a másikat dolgozzam ki kicsinyt, de sebaj, újabb pár éjszaka és az is megvolt, igaz kezdek kicsit zombisodni, valamikor aludni is kéne...

Manócska pedig hatalmas ugrásokkal fejlődik, a mai nap eredménye, Tadám: megtanult tapsolni magától.
Eddig ugyanis csak levegőbe kalimpálás volt meg néha véletlen valamit eltalált, de most direkte és a saját két kis kacsóját egymáshoz ütögette és gagyarászott hozzá, szerintem  valami népdalt énekelt.

Másik tökjó dolog, hogy nagyon sokat kacarászik, mindenféle vigyorimanó jelzőkkel szoktam illetni, egyetlen kivétel a sapka+vastagpulcsi+babahordozó + kabát, ehez nincs cérnája, sőt nekem se sok.
Azért baj, ha rád hasonlít a gyerek mert nem mondhatod neki hogy "na fiam de MIÉRT csinálod?" mert pontosan tudod hogy miattad csinálja..

No mindegy, vettem egy chunei-t (ázsiai babahordozó mellény) tépőzáras és rekordgyorsan föl lehet venni, így minimalizáljuk a visítással eltöltött percek számát.

Másik dolog, hogy a Manónak kifejezetten van humorérzéke, és ha a talpát puszilgatom az vicces, meg ha a hasát csikizem az is, meg ha babanyelven gajdolok az is, de ha a telefonkönyvből olvasok fel, az nem.
Honnan tudják a babák, hogy mi a vicces?

Tegnapi vívmány a kúszás, a Manó új technikát fejlesztett ki, szerintem a hadsereg is megirígyelné, az a lényeg, hogy a fenekét emeli föl, váltott lábbanl tolja magát előre és az  orrán csúszik... (és gajdol hozzá).
Ilyeténképp hasonlatos a Volvónkhoz ami szintén hátsókerék meghajtású még ha elöl is van a motorja az ellenség megtévesztése végett...

Finoman kétújjal fölcsippenteni dolgokat már vagy ezer éve tud, legalábbis ilyen arccal nézett rám a multkor amikor örömködtem rajta egy sort.

Hála a hozzátáplálási tanácsadásnak megszerettem a párolt zöldségeket és gyümölcsöt, sőt a barátaim, rokonaim, üzletfeleim is megszerették, de kell is hogy szeressük, mert a Manó az anyatejen kívül nem eszik meg semmi mást, kidobni meg kár lenne.

Nagyon aranyos volt, mert pl a párolt répát a szájába vette, egy darabig szopogatta, utána meg olyan "kiscica aki véletlenül a vízbe dugta az arcát" pofácskával percekig köpködte nyálcsorgatva az összes répa atomot ami esetleg a szájába került. Aztán nyálzott még kicsinyt a biztonság kedvéért, miközben szelíd szemrehányó tekintettel nézett rám, hogy:- de hát ez nem ehető!!

A körte már eleve gyanús volt, azt a szájába se vette, a banántól viszont dühbe gurult és szétkente rajtam.
A kutya már eleve sorbanáll az összes ilyen programnál az asztal alatt, kár hogy ő az egyetlen családtag aki nem eszi a párolt zöldséget.

Nem baj Manócska kedve jó, és gömbölyödik, bízom benne, hogy mire egyetemre kerül megbarátkozik a szilárd táplálékkal.

Visszatérve Maszat kutyára, tegnap az új év, új élet jegyében narancssárga fényvisszaverős közlekedési kutyamellényt adtam rá amikor bevásárolni mentünk! Többen meg is dícsértek az utcán, hogy milyen előrelátóan gondolok a balesetmentes közlekedésre, én meg zavartan hümmögtem valami köszönet félét, mert az igazság az, hogy 10 nap alatt kétszer felejtettem szegény kutyát a szupermarketben, csak akkor jöttem rá hogy hiányzik amikor a hűtőbe pakoltam a húst és csodálkoztam hogy nem jön segíteni, szóval az a cél, hogy a neonszínű mellénykében csak észreveszem már szegény párát, miután befejeztem a vásárlást..

Eltaláltátok, megint nincs időm a családról blogolni, van helyette szamárismertető!

A Baudet de poitou:

A baudet szamárcsődört jelen ófranciául, poitou pedig franciaország nyugati részén egy gyönyörű tartomány.
Ebből könnyen kikövetkeztethető hogy mit jelent a fajta neve, és kis agytornával az is kiderül belőle hogy mire használták.
A baudet a legrégebbről törzskönyvezett szamárfajta, az első stud-book 1884 re datált.
A fajta tündöklése és reneszánsza a kor kereskedői és gyarmatosító politikájának köszönhető, a baudet du poitu adta ugyanis a poitevin hidegvérű kancával keresztezve az óvilág legnagyobb és legerősebb öszvéreit.
E kapcsán kicsi de kötelező kitérő: a poitevin ló.

A poitevin hidegvérű ló már magában is megérne egy cikket. Ez franciaország legkevésbé ismert igáslova, közeli rokonságban áll a fríz lóval és szakértők egybehangzó állítása szerint a középkori flamand nagytestű lóállomány leszármazottja.
Ha éppen elfogott minket a gótikus nosztalgia, érdemes a Trait Poitevin -ra rákresni a gogli képkereső rovatában.
Még a legcsökevényebb fantáziával megáldottak is kapásból tudnak legalább egy nyámpic lovagot a hátáraképzelni a fotók alapján, a haladóknak meg kész gyűrűkura trisztánésizoldával egybegyúrva.
A későbbí nemesítési illetve céltenyésztési programból  a poitevin azonban kimaradt, lévén az egyetlen dolog amit elvártak tőle az volt, hogy erős és ellenálló legyen és hogy a kancák remek potevin öszvéreket elljenek.
Ennek köszönhetően megtartotta a rusztikusságát és számos olyan színárnyalatot amit a szelektív tenyésztés és a pillanatnyi divatirányzatok kiirtottak más nagytestű lófajtából.

Már majdnem visszatérve a topic témára
A baudet du poitou és a trait poitevin létének értelme : a poitevin öszvér:

Az öszvérnek sok jó tulajdonsága van: ő a lócsalád legerősebb tagja, erősebb mint egy vele egyméretű ló kolléga, ellenállób betegségekkel szemben mint az előző és hegyvidéken , nehéz terepen,  sokkal biztosabban szállít bármit mint egy ló és sokkal többet mint egy szamár (Napóleon is öszvérháton szívta végig az Alpokat.)

Eme számos előny ellensúlyozásaképp  maradt néhány hátránya is: a ló és a szamár kromoszómák száma nem passzol,  az öszvér terméketlen állat tehát, egyszóval öszvér csikó öszvértől nem születik.
Másik nagy buktató, hogy míg a ló általában fél a testi fenyítéstől és leginkább menekül, a szamár bölcsen megáll és fontolóra veszi a legtöbb aggasztó dolgot, az öszvér támad, magyarán rúg és harap, ha nem úgy bánnak vele ahogy azt elvárná.

Márpedig egy poitevin öszvér 650-700 kg, akkora állkapcsa van mint egy igáslónak, és a marmagassága 1,60m-1,70 m, túlélési szemponból tehát előnyösebb egy kidobóemberbe belekötni a belvárosban péntek éjszaka mint egy  öszvérrel vitatkozni.
Ennek fényében érthető, hogy az öszvérrel való bánás és munka egy külön szakma volt, a mulassierek-é akik egy igencsak macsó és büszke társaság lehettek a korabeli festményeket elnézegetve.
Itt jegyezném meg, hogy megfigyelésem szerint a nagy gyarmatosító nemzetek bajlódtak leginkább öszvértartással, a magyar nyelv annyival sem törte magát hogy külön nevet adjon a szamár illetve ló öszvérnek, pedig e két állat annyira különbözik egymástól (gazdasági szempontból ) hogy mind franciául, mind angolul mind portugálul két teljesen külön hangzású szóval jelölik..
Franciául pl mule a lóöszvér (ló kanca és szamárcsődör párosítás) és bardot a szamáröszvér.

Az öszvéreknek köszönheti az újvilág a beláthatatlan gyapot kávé stb ültetvényeket, a civil és katonai logisztika nehezét és minden olyan fárasztó és szívatós munkát amit manapság a kamionokra bulldózerekre v kombájnokra bíznak.
Érdemes meggondolni, hogy manapság az Egyesült Államokban leginkább az amish-ok boldogulnak a "mini" gazdaságokkal, ők nincsennek állig eladósodva a traktor és egyéb mezőgazdasági munkagép vásárlástól, kacagnak a benzináremelésen, a Mamoth Jack-ek egy része pedig az "amish piacra" gyárt szép nagy öszvéreket (kedvenc színárnyalat a vörös).
A jack egyébként angolul szamárcsődört jelent, tehát a fajta neve American Mamoth Jack Stock (Amerikai Mammoth  csődör állomány) akárcsak a poitou-é csak a fiúkról szól.
(Mellékesen lehtőleg kerüljük a baudet-szó használatát úri társaságban, minthogy viszonylag kevés szamártenyésztő maradt frankhonban aki technikai értelemben használja, a szó leinkább a b-szik mint a szamárcsődör kifejezésben maradt meg, s mint ilyen leginkább sértés.. Egyébként való igaz hogy a poitou késő öregkoráig megtartja remek termékenyítő képességét és  élénk érdeklődését a szerelmi művészetek iránt)

Visszatérve a baudet du poitou hoz, némely forrás szerint már az ókori rómaiak is... , sőt egyenesen ők hozták normandiába a fajtát, de erre kb annyi bizonyíték van mint  a rotweiler asszír eredetére.
1717 re datált a fajta első hiteles leírása, bár ez időtájt már nagyban virágzott a helyi öszvérkereskedelem, tehát sejthető, hogy a baudet már régebben is ott volt, csak a tenyésztők minden idejét lekötötte a fedeztetés és nem maradt szabad kezük fajtaismertetőt gépelni.
1884 ben 160 istálló foglalkozott poitevin öszvér tenyésztéssel.
A két háború közt még mindíg szép nagy az állomány, kb évi 2500 öszvér születik és 200 szamárcsikó.
Az ötvenes évek gazdasági fellendülése és a mezőgazdaság motorizálása azonban végképp keresztbetesz mind a ló mindpedig a szamár  állománynak, 1957-re mindössze 379 baudet marad (és 2214 poitevin kanca).

1977 re pedig majdnem mindkét fajta kihalt, szamárból összesen 44 tisztavérű egyed maradt.
Ekkor határozza el néhány helyi elvetemült hogy megmenti a b de p-t és az Agrárminisztérium támogatásával létrehozzák a fajtamentő programot.
Mára már sikerült a teljes állományt (A-B törzskönyv)kb 2000 egyedre feltornászni, megmentettnek azonban csak kb. 3000 egyedtől kezdve tekinthető.

Azért a lókedvelők se idegeskedjenek, hasonló programja a trait poitevin-nek is van és mára már kicsit népesebb a lóállomány is.

Manapság a poitou az extravagáns szamár, nem mintha bármilyen elit ígényei lennének (kaviár oszriga vagy satöbbi) hanem pusztán a megjelenésével megosztja a szamártartók kis táborát.
Egy teljes bundában pompázó poitou kb olyan mintha a juhász a tehénen felejtette volna a cifraszűrt kifordítva, esetleg a komondor+szamár génmanipulált változata jöhet még szóba..
Félbundában kifejezetten plüssmacis, de azért a biztonság kedvéért 400 kilós plüssmacit képzeljünk.
Lépése térölelő, benga nagyot lép ugyanis a többi kistestű szamárhoz képest.
Octaviát vezetve azon gondolkoztam hogy a baudet-et hajtó zarándokok vezethették a félidős-rekordlistát a caminon anno.
Mindezekkel együtt azonban van a mozgásában valami végtelenül elegáns, a hosszú lépések simák, nem tűnnek sem szaporának sem lassúnak a szélben lengő bunda pedig markánsan kiemeli a végtagok harmonikus mozgását.
Esetleg afgán agarat nézegessünk lépésben , kicsit olyan a poitou is..nagymacskával keresztezve...
A szőre nagyon kellemesen puha, filcesedésre hajlamos, pulis körökben azt mondanák rá hogy "zsinórosan nemezelődik".
Széép nagy feje van és hatalmas fülei, és ami Oktáviát illeti, nagyon hálásan tudott nézni ha kedves dolgokat susogtam a fülébe.
Egy-egy válogatott becézgetésért, némi vakarással kombinálva még a Rendőrség betonvirágtartójába ültetett rózsákról is hajlandó volt levenni bűnös tekintetét.
Érdemes az orrát is maszírozni, egyrészt szép nagy, úgyhogy van mit, másrészt bársonypuha, harmadrészt mert ő is szereti.
A patája neki is keskeny (még egy pónihoz képest is, jellegzetesen szamarasan u alakú a lovak félköréhez képest)
Octavia császárnői neve ellenére szelíd, jámbor és könnyen kezelhető volt, még a búzatáblán is hajlandó volt többé kevésbé egyenest végigmenni, pedig ha akarta volna elvihetett volna dagonyaszörfölni a határba, az ereje megvolt hozzá.
Egy darabig franciául beszéltem hozzá, de amikor a csapatban többen is döbbenten hátrafordultak átváltottam magyarra, O-val magyarul is remekül lehetett kommunikálni, az meg senkire se tartozik, hogy két forduljunk balra meg itt megállunk között még miket sustorgok a fülébe.
A legtöbben egyébként némán vezettek szamarat a rendezvényen ami szerintem nagy kár, egyrészt mert a szamárral remekül lehet beszélgetni, nem felesel vissza, másrészt tényleg figyel a lapátfüleivel, és sokkal közreműködőbb ha tudja hogy mi következik a kereszteződésben mintha puszta izomból próbáljuk kormányozni.
Hát ennyit erről, ha valaki mozgásban is szeretné látni O-t itt megnézheti, videóztam is kicsinyt.

Még egy ilyen blogcím és végérvényesen kereszteshadjáratot indítanak ellenem a gasztrobloggerek, pedig a dolog nemm olyan egzotikus amilyennek kinéz.

Az a helyzet, hogy én szeretem a vajaskenyeret.
Vajjal és kenyérrel, esetleg paradicsommal de az mára már olyan full extra, hogy az elérhetetlen kategóriába solroltam évekkel ezelőtt.
Tévedés ne essék Brüsszelben is lehet kapni paradicsomot, abesszint,görögöt , egyiptomit, talán még újzélandit is, csak paradicsomízű paradicsomot nem. Kicsit vígasztal Bächer Iván, mert mint az a "paradicsomleves"-ből kiderül,  mára már Budapesten sem.
Marad tehát a vajaskenyér azaz maradna, ha lenne vaj. Mert amióta kitört a gépzsírt és fáradtolajat gyártók szponzorálta margarin és művaj kampány azóta normális vajat sem kapni.
Hogy milyen a normális vaj?
Pontosabban milyen VOLT a normális vaj? Nem túl drága, tehénből facsart, friss vaj ízű, ami hűtőben , papírban akár egy hétig is elállt, vagy kicsit tovább.
Nem volt rája szegényre háromsoros lista nyomtatva az összetevőkből mert nem volt mit ráírni. Maximum annyit ,hogy : tehéntej.

Minap a barátnőm részletesen kifejtette, hogy ő csak szójatejet, esetleg mogyorótejet ad a gyerekének, mert micsoda egy világtól elrugaszkodott allergiagóc dolog a tehéntej.
Szeretem ezt a barátnőm, istenien jól főz, remek hajóskapitány és piszokjól fotózik is még a tetejébe, ezért nem is mutattam meg neki a  cikket arról, hogy hogyan is készül a szójatej, arra meg már gondolni sem merek, hogy a mogyorót mivel kell megerőszakolni, hogy tejjé alakuljon.
Vajat tehát rég nem vettem én, marad a kenyér.

Mer azt azér muszáj.
Egyszer hosszas kutatómunkával kiderítettem, hogy mi mindent matattak az élesztővel azért, hogy mélyfagysztott kenyeret süthessenek a gyorspékségek.
Szép hosszú történet, nem is a MÓGI•- el kezdődik.
De arra nem számítottam, hogy a környékemen minden pékség mélyfagyasztott kenyeret melegít és tesz ki a polcra, kivéve a helyi szupermarket bio kenyerét, ami az egyetlen fellelhető pékáru amelyet 2-3 nap múlva is a kenyér nevet viseli, nem pedig a "mi ez a penészes vacak" gyűjtőnévre hallgat.
Egy baja van: drága.
Persze, ha beleszámoljuk, hogy nem kell kidobni, még mindíg jobban jövünk ki vele, de könyörgöm, miért kéne beleszámolni azt hogy 2 nap múlva megy a kukába a kaja?

Próbálkoztam tehát a hazai kenyérsütéssel, de több buktató is felmerült:
1: A gázsütőm lelki rokonságot mutat az ősszámítógépekkel, szigorúan bináris elven működik. Az olyan finommechanika, mint hőfokszabályozás zavarja a működési elméletét, minden ezirányba tett kísérletre sértődötten kikapcsol.
Az "ON" módot  a maximumON-rövidítésének értelmezi.
2: A hosszas és odaadó dagasztás gyermek ringatásával egybekötve az én elemeimet meríti le hihetetlenül gyorsan.
3:És onnantól még pihentetni is kell a kenyértésztát...Hogy rólam ne is beszéljünk..
4: Általában este 7 óra 45 perckor , közvetlenül a szardíniakonzerv fölbontása után szokott kiderülni, hogy
a: nincs,
b: megpenészedett a kenyér.
(Azér ilyenkor mert a szupermarket  kasszája 8 kor zár, de 7:45 től már nem engednek be új vásárlókat.)

Boldogan fedeztem föl tehát a minap  Hugipakk-nál a DNK receptjét.

A Dagasztás Nélküli Kenyér, mint olyan bennem fel sem merült, ha mondja valaki, biztos hümmögtem volna rá, hogy na igen ez olyan mint a Talp Nélküli Szandál (egy szép csokor bőrszíj) de nem, mert lám a NewYork Times is csinált róla videót, ahol komolyarcú férfiak nagyonprofi konyhában állnak és nemdagasztanak.

A blogon szép fotók is voltak Hugipakk saját kenyeréről, valmint látszott rajta, hogy éretten, megfontoltan körbejárta a  modern kenyértémát, ami rólam nem mondható el, lévén hogy leginkább Bächer Ivánból és/vagy Zilahy Ágnesből főzök, még ha ez nem is látszik meg rajtam.
Őszintén szólva a NYT-ről is azt hittem, hogy az egy napilap.

Félretettem tehát az előítéleteimet, elővettem a bonyhárdi nagypiros lábast,

összerittyentettem a kenyértésztát- annyira slampos anyuka voltam, hogy  ezt is a konyhai robotgépre bíztam, legközelebb már biztos otthonkában megyek a szülői értekezetre, vagy mi- bedurrantottam a gázsütőt, még jó hogy 240 fokot ír elő a recept, kb ennyit szoktunk mi meg egymástól és a másfélóra pihentetés után beledobtam a kóserül hajtogatott kenyértésztát a forró lábasba (így vajazni se kell, igaz nem is lett volna mivel) rácsuktam a födőt és sikerült másodfokú égési sérülések nélkül visszatuszkolni az egészet a sütőbe.
(mostmár JP-ből kifolyólag föl vagyunk szerelkezve krémmel és kötszerrel, igaz ugyan hogy cserepes AloeVerám még mindíg nincs)

A végeredmény minden képzeletet fölülmúlt és elsöpört, babérkoszorút csak azért nem font JP a karácsonyfánkból, mert mint kiderült száraz babérból nem lehet.

A második kenyérhez már vajat is találtam a szupermarket egy eldugott részén, tényleg finom, tényleg vaj, papírba van csomagolva, -komolyan mondom, legközelebb már a széfben fogják tartani, vagy csak jelszóval beavatottaknak pult alól adogatni (kerestem is rajta a szabadkőműves lógót, de egyenlőre egy tehénnek álcázzák magukat)

•Már az Ókori Görögök Is...

Már megint lemaradtam magammal, de lassan behozom. Azzal kezdeném, hogy még nem főztem kóser Aloe Verát, de megbántam!

A dolog ott kezdődött, hogy nem mentünk szilveszterezni, mert belealudtam a szoptatásba, de ezt ellensúlyozandó begyújtottunk a kandallóba és koccintottunk naracslével.

Az idei narancsosládák (leginkább ezzel szoktunk begyújtani) kissé nedvesebbek voltak a szokásosnál, szegény kutya nem bírta eldönteni, hogy a pattogó tűztől fél-e jobban, vagy a hátsókerti petárdázástól. Aztán mégis inkább a pásztorfílinget választotta, főleg, hogy ettünk hozzá kecskesajtot.

Január másodikán dobott JP egy hátraszaltót a lépcsőházban az immáron egyetlen működő laptoppal a kezében, az eredmény 1:0, a laptop még működik, JPnek viszont elrepedt egy csigolyája.

Akkor megbeszéltük, hogy OK nem emelget dundi Manókat, ergo hordozok én egyedül, de pelenkázni azért segít.

Január harmadikán ráejtette a tűzforró palacsintasütőt a jobbkezére, még szerencse, hogy munkaidőben, így legalább viszonylag gyorsan sikerült a patikában kenőcsöt meg tapaszt szerezni (jég otthon is volt, Aloe Vera nem, pedig direkt írták, hogy égésre a legjobb)

Most egy nagy bumszli pólya van a jobbkezén, mondtam, hogy akkor hagyjuk a pelenkázást is..

Mi is van ma, ja nyolcadika... szóval hetedikén csúnyán feltörte a lábát az új cipő.

Most van egy pasim akinek fáj a háta, sántít ésviszont be van kötve a keze is. De leginkább boldogtalan, hogy Ő már semmiresejó.

A TB pedig újabb abszurd felvonással állt elő, kaparjam elő a család minden tagjának 2008 as kereseti kimutatását, a fiamét is! Írtam nekik, hogy a fiam 2008 ban még nem méltóztatott megszületni, különben biztos rögtön lenne neki.

Én köszönöm jól vagyok, habár valami kis depresszió azért csak átesett a tudatküszöbömön, mert a mai bevásárlás közben automatikusan a kosárba pakoltam 4 csokipudingot, 1 csomag csokiskekszet és 3 tábla csokoládét, pedig mióta Brüsszelben lakunk évente 1x veszek tábláscsokit.

A sarki zöldséges mindíg tart friss cukornádat és bevallom  gyakran kicsit szégyenkezve haladok el a cukornád rekesz mellett, hogy a kosárba zuttyintsak fél kiló krumplit meg öt sárgarépát.
Milyen egy snassz dolog az már, hogy míg mások kora reggel papucsban leszaladnak cukornádat venni, hogy friss cukornádpörkölt legyen ebédre, addíg én veszem a  fantáziátlan krumpli-répát.
Utánanéztem tehát mit lehet a cukornádból alkotni házilag- nem, nem nyitottam cukorfinomító üzemet, sem pedig rumfőzdét, bár gondoltam rá-
Végül egy nagyon szimpatikus vietnámi blogra akadtam, aminek a címét azóta elveszítettem-de legalább a receptet kimásoltam.
Így kezdődik a recept fotókkal illusztrálva:  "Menj ki a hátsóudvarba, és vágj egy szál nem túl csomós cukornádat! Nálunk az apai nagyanyám testvérének felesége ültette ezt a szép tövet..."

Röviden ellenőriztem, hogy megvan-e az összes szügséges konyhai eszközünk:
-receptben machete és kisbalta is szerepel- és lám, főzhetek, mert hála az én finn tanulmányutamnak vonzódom a baltákhoz, és van is egy igenszép Fiskars női kisbaltám (pelenkázóstáskában elfér és olyan cuki narancssárga nyele van apukámtól kaptam ajándékba), JP pedig a brazil előéletéből megtartott egy nagyon autentikusan kinéző kicsit rozsdás machetét.

Utána persze kiderült, hogy a kisbalta- machete kombináció a nádvágásra vonatkozott, amit már elvégeztek helyettem, de akkor is megnyugtató a tudat, hogy ha AKARNÉK akkor lenne mivel cukornádat vágni.

A nádat ezután meg kell hámozni. Ezt én az autenticitást rontva közönséges krumplipucolóval végeztem, de hogy azért valamennyire fehérnéger rabszolga legyek, legalább a gyerek a hátamon volt kendőben.
És ültetvényes dalokat énekeltem hozzá.

A pucolás után darabolni kell. Hosszában. Ezt a japán konyhakéssel végeztem, immáron végképp összezagyválva a népi motívumokat.

Utána szünet következett, első felvonás vége, mert eszembejutott a fehérnéger rabszolgalány neve és persze gyorsan rá kellett guglizni a sorozatra.
Örömmel tapasztaltam, hogy másra is oly nagy hatást tett az első import szappanopera mint az én zsendülő lelkemre:

"...Pedig az egész kb. 3 szobában játszódik, ahol áll a kancsal csaj a nagy babaruhában és komoly zenei kíséretre epekedve nézi a csillárokat. Aztán zeneváltás és jön Leoncio , aki mérgesen nézi Isaurát, majd jön Isaura szerelme és még mérgesebben nézi Leonciot. Majd jönnek a néger rabszolgák és minden fehérre dühösen néznek. Majd jön a nagy didis néger cselédmama és mindenkit elküld a picsába és átöleli Isaurát."


Darabolás után botmixerrel pépesítettem két maréknyi garnélarákot, tettem bele sót, borsot , kis fokhagymát, és kínai halszószt, majd felvertem habosra egy tojásfehérjét és óvatosan elegyítettem a garnélamixel.

Ezután rövid ideig hűtóbe tettem az egészet, majd olajat hevítettem serpenyőben, a cukornád pálcák végére applikáltam a masszát- mintegy jégkrém szerűen, és forró olajban kisütöttem, minek hatására a tojáshab pirított jegenyefa formára dagadt.

Fogyasztáshoz lespricceltem kicsinyt citromlével és adtam mellé kis csésze szójaszószt, ha valaki tunkolni akart.

Nagyon finom lett. A garnélarák megtartotta az ízét, ami jó dolog, meg finom, de nem túl erős, a cukornád pedig gyengéden karamellizálódott, amit csak akkor lehet érezni, ha már lerágta a tojásosgarnélát az ember és elkezdi rágcsálnia botot.
A nád rostos úgyhogy elrágni nem lehet, disznómód csócsálni viszont annál inkább, ennek hatására pedig folyik belőle ez a  kellemesen édes lé, és van benne valami gyerekesen gyönyörű ahogy ott csámcsogjuk, szopogatjuk köpködjük a nád darabokat.
Vérszemet kaptam. Jövő héten Aloe Verát főzünk.